https://www.youtube.com/watch?
Kodolányi Gyula honlapja
"Az élet ízei" - Beszélgetés a pátyi irodalmi klubban
A következő felvétel a Pátyi Könyvtár Irodalmi Klubjában készült 2014. november 10-én, "Az élet ízei" sorozat keretében. Kodolányi Gyulával Molnár Krisztina Rita beszélget.
https://www.youtube.com/watch? v=QAVQZU5Yfkk&feature=share
https://www.youtube.com/watch?
MMA székfoglaló előadás
2014. júniusában került sor Kodolányi Gyula MMA székfoglaló előadására, Üzenetek W.Sh-től - Változatok/Improvizációk William Shakespeare szonettjeire címmel. A rendezvényen készült képek közül most bemutatunk néhányat.
Beszélgetés Kodolányi Gyulával - 2014. február
A Magyar Napló 2014. áprilisi számában Kodolányi Gyulával Gróh Gáspár
beszélgetett
(Magyar Napló 2014. április, 56-57. oldal)
Gróh
Gáspár − Azon tűnődtem, hogy hogy lehet ezt a történetet
elkezdeni, hiszen nem a gyermekkorral kell, hanem az írói életúttal, de azért
az mégis a gyermekkorban kezdődik és ahogyan a 19. században mindenki
1848-49-hez tájolta be magát, úgy a 20. századi, a mi korunk emberei 1956-hoz.
Ráadásul akkor azért már nyilván a világot alaposan látó gimnazista voltál, és
úgy gondolom, hogy aki ezt megélte, annak kivétel nélkül sorsfordító élmény
volt.
Kodolányi
Gyula − Jellemző az egész alkatomra és életpályámra, hogy
egyfelől mindig volt bennem valamilyen komolyság és szellemi koraérettség,
másfelől mindig volt . késve értem, kivéve a házasságot. Érzékeltem a politikai
valóságot, de a gyermek felfokozott fantáziájával és szorongásával, amelyre a
kor elég okot adott. Amikor a Mindszenty per folyt, én hat-hét éves voltam, és
anyám éppen kinyitott egy nagy ágyat, hogy nagytakarítást rendezzen, miközben
hallgattuk a közvetítést a perről. Én titokban rettegve kémleltem, hogy nincs-e
egy kis rádióleadó elrejtve az ágyunkban, mint ahogy az „imperialista
összeesküvőknél” volt az szokás. Mert apám „rádiós” volt, elektronikai
mérnökként ő vezette a Magyar Rádió
műsorszóró rendszerének újjáépítését és továbbfejlesztését a háború után. De
azt is jól tudtam, hogy ízig-vérig „reakciós” ember. Rettegtem, mert apám állandóan és hangosan hallgatta a Szabad Európát és a BBC-t Azt már máshol
elmondtam, hogy ő rejtette el a lakihegyi tartalék adót nagybátyám, Kodolányi
János útmutatása szerint a Bakonyban, kollégái segítségével, amikor a nácik
elrendelték a felrobbantását a front közeledtekor, s ezzel az újra összeszerelt
adóval indult meg az országos rádióadás 1945-ben. Ő úgy csinálta végig ezt a
többéves adóállomás-építési projektet, hogy
közben egyszer lecsukták a Standard per nyomozása kapcsán vizsgálati
fogságra, és csak azért engedték ki hetek után, mert a mérnök kollegái, akik
közt volt régi kommunista, azt mondták Gerő Ernőnek, aki akkor ujjáépítési
miniszter volt, de valójában a rendszer második legerősebb embere, hogy nem
tudják végigvinni a munkát Apám szakmai tudása nélkül. Úgyhogy a
perkoncepcióból akkor őt, gondolom, kitörölték az ÁVÓ-n. Szüleim a véleményüket
a Rákosi-rendszerről világosan jelezték nekünk – Apám egy-egy szavával,
fintorával, Anyám egy-egy legyintéssel. S persze halottuk az utcán, pajtásaink
közt a Rákosi-vicceket, rigmusokat. „Megnyertük a széncsatát, bezárták az
iskolát.”
1956 október 23-ára térve
néhány osztálytársam, mint például Vasy Géza, tudta, hogy most valami nagyon
fontos dolog fog történni és elmentek az egyetemisták tüntetésére - én nem éltem annyira együtt a
napi történésekkel. A forradalom során később is eredményesen tudtak
visszatartani apámék attól, hogy elmenjek megnézni a harcokat. Azért egyszer
majdnem lelőttek, mert ahogyan Kas Iván barátom elevenítette föl nemrég, a
harcok szünetében elmentünk kenyérért egyszer hárman, Angyal Jánossal, a
későbbi parodistával, aki felettünk lakott a Kanizsai utca 35-ben. Úgy hírlett,
hogy a Körtér közelében egy pékségben árusítanak kenyeret, és így elengedtek
bennünket otthonról. Ahogy a Fadrusz utcából kifordultunk a Bartók Béla útra,
hirtelen mint a kavicsok, úgy pattogtak körülöttünk a járdán a golyók. Ez volt
az az idő, amikor az ávósok cirkáló autókból – mentőautókból is - rálőttek a
kenyérért sorban álló emberekre. Még nem is fogtam föl, s meg is halhattam
volna ott, alig tizenöt évesen. Volt pajtásom, aki a harcokban elesett. Úgy
éltem én a forradalmat át, mint ahogyan a magyarok többsége, nagyon nagy
reménykedéssel. Életem meghatározó élménye maradt. Kisétáltunk szüleinkkel a
Körtérre amikor eljött az a néhány napnyi felszabadult, békés időszak, amikor a
falak tele voltak röplapokkal, számtalan új újság jelent meg, és őrizetlen
perselyekbe, nyitott kosarakba gyűjtötték a pénzt az elesettek családjának.
Akkor olyan volt a Körtérnél a hangulat mint egy búcsúban, mindenki felszabadult
volt, és az emberekben túláradt a szeretet. Aztán következett november negyedike hajnala. A Bartók Béla
úton, a mi irányunkból özönlöttek be a szovjet tankok a Petőfi laktanya felől,
rengtek a falak az óvóhelyen az ágyúlövésektől. Később tudtam meg, hogy apám el
akart menni velünk Amerikába. Ő akkor még nagyon fiatal volt, 45 éves mérnök, a
szakmájában nagyon elismert, és jó nemzetközi kapcsolatai voltak. De anyám nem
volt hajlandó elmenni a négy gyermekkel, márpedig ő igen erős akaratú ember
volt. Ez döntött. Mind a kettőjükben nagyon erős volt a magyar érzés és a
hovatartozás érzése, de talán így volt törvényszerű: a férfi vállalja a
kalandot, a nő mindig a földön is áll. Aztán végigéltük a megfélemlítés éveit,
amelyek ott, a Lágymányoson, nagyon súlyosak voltak, és groteszkek is. Egyik
szórakozásunk az volt, hogy a régi típusú, nyitott perronos villamosokról menet
közben föl-le ugráltunk. Egyszer leugrottam a 18-as villamos lépcsőjéről, még
mielőtt megállt volna a Bartók Béla úton a Gárdonyi szobornál, és ott termett
két rendőr, bevittek a kapualjba, ott tuszkolgattak és azt üvöltözték, hogy
ellenforradalmár vagyok. Egyébiránt a kettős nyelv korszakában nőttünk fel, és
ennek tökéletesen tudatában voltunk. Jól tudtuk használni, több-kevesebb
megalkuvással és rezzenéstelen szerepjátszással a nyelv hivatalos változatát,
ha kellett. Még a legegyszerűbb osztálytársaim is. A József Attila Gimnázium
olyan iskola volt, ahol a KISZ megalakulásának évében összesen 17-en léptek be
a KISZ-be a jó 600 diák közül. És én egyetlen egyszer sem mondtam a
forradalomra senki kedvéért az egész Kádár-korszakban, hogy ellenforradalom.
Ehhez nagy higgadtság kellett.
G. G.− Neked voltak kiváló
osztály- és iskolatársaid is.
K. Gy. − Sok tehetséges
ember tanult ebben a gimnáziumban, későbbi neves zenészek, szinészek, sportolók
és tudósok. Reál osztályba jártam és mérnök és matematikus beállítású volt az
osztálytársaim többsége, és ők a maguk pályáján nagyon szép karriert futottak
később be. De általában nagyon tisztességes, hallatlanul jó értékrendű osztály
volt ez, s azt hiszem, ez jellemző volt az egész akkori József Attila
Gimnáziumra. Két elemből tevődött össze a diákság, a nagyon konokul
rendszerellenes lágymányosi középosztályból és a kelenföldi, albertfalvai
vagányokból. Ezek munkásgyerekek voltak, de épp úgy utálták a bolsevik
rendszert, mint mi lágymányosiak.
G. G.− Ez még mindig nem
irodalmi élmény, bár katartikus élmény, megrendítő élmény, ami nélkülözhetetlen
ahhoz, hogy valakiből irodalmár legyen. De, azt mondtad, hogy te is Műszaki
Egyetemen, illetve felsőoktatásban kezdted el pályafutásodat. Hogyan lett ebből
irodalom?
K. Gy. − Tévedés volt, hogy
a Műegyetemre felvételiztem. Csodálkoztak is az osztálytársaim, hiszen én
magyarból, történelemből voltam a legjobb. De apám példaképem volt, és mérnök
létére ő adta át nekem a zene szeretetét is. Tehát apám művelt és széles
látókörű mérnök volt, és számomra ez volt a követendő példa. Nagy volt bennem a
vonzalom a repülőgépek és az autók iránt, és azt gondoltam, hogy ez elég a
pályához. Csak amikor elkezdődött a Műegyetem, a maga rettenetes favágásával az
alapozó órákon, géptannal és kémiai technológiával, akkor jöttem rá, hogy ez a
dolog nem nekem való. Az volt a szerencsém, hogy a nagybátyámhoz akkor már
feljártam egy jó éve a szombat délelőtti szókratészi beszélgetéseinkre és
kínlódásomat látva ő azt mondta nekem, hogy „hagyd ott és menj el a
bölcsészkarra”. Ezt könnyebb volt
mondani, mint megtenni, mert 1961-ben nem lehetett két egyetemre felvételizni,
s különösen akkor nem, ha valahová már jártál. De nem hátráltam meg, le tudtam
tenni a bölcsész felvételit magyarból és angolból. Még pedig nagyon sikeresen.
Azonban az volt a minisztériumi döntés, hogy dacára a magas pontszámomnak nem
vesznek fel, mert egy másik egyetemre járok. Akkor a nagybátyám szólt Aczél
Györgynek a felvételem érdekében. Furcsa
kétarcú időszak volt ez - egyfelől terror volt, kiadták Kádárék a hivatalos
párthatározatot arról, hogy a „népi írók” a felelősek a forradalom
kirobbanásáért, másfelől Aczél, aki akkor még formálisan nem is volt a csúcson,
személyes kapcsolatot tartott fenn vezető „népi” írókkal, akik 1957 elejétől a
közélettől visszavonultak. Valóban az a
szellemiség irányította a politikai forradalmat 1956-ban, amelyet az 1945 utáni
koalíciós időkben fokozatosan föld alá szorítottak a kommunista hatalomátvétel során.
Az a magyar demokratikus szellem, a magyar középnek az a gondolkodásmódja és
mentalitása, amit egyébként a népi írók képviseltek. Az úgynevezett népi írók egy nagyon-nagyon
széles tábor volt, amelyik Szabó Páltól Erdélyi Józsefig, ha a politikai meggyőződést
nézzük, nagy végletek közt terült szét. De a magja, a koalíciós politika körüli
holdudvara mindig mérsékelt demokrata volt: Illyés Gyula, Tamási Áron, Németh
László, a nagybátyám. És oda kötődtek a „polgári” oldalról olyan írók, mint Cs.
Szabó László, Szabó Zoltán, Szabó Lőrinc. Ők barátságok révén Illyéshez álltak a legközelebb, de
például Szabó Lőrincnek a másik szívbéli jóbarátja a nagybátyám volt. Méltán
volt oly jelentős az ideológusok szemében is a népi irodalom.
G. G. − Ehhez tulajdonképpen
annyit lehet hozzátenni, hogy végülis ezt a népi író megnevezést ezt minden
nagy és jelentős irodalmi mozgalom esetében, vagy áramlat esetében kívülről
akasztják rá a csoportra, amely aztán előbb-utóbb vállalja, mert mit tud tenni?
K. Gy. − Óriási derékhad
volt ez - de nagy ideológiai és személyes ellentétekkel. Ebben az időben tehát
kettős volt a kultúrpolitika arca. A korszak névadójának hangoztatott célje volt,
hogy ennek a „népi” gondolkodásmódnak az írmagját is kiírtsák, ugyanakkor, ha
cenzúrázva, válogatva is, kiadták azokat a munkáikat is ’56 után, amelyek
korábban nem jelenhettek meg. Mert valódi, értékes művekre volt szükség ahhoz a
későbbi felemás kulturális konszolidációhoz, amelyre ők már a megtorlások
idején is készültek. Tudták, hogy nem lehet Rákosi paranoid politikáját
hosszabb távon folytatni, nem lehet pártírókkal megetetni az embereket. .
Elkezdték a nagybátyám életmű sorozatának kiadását is. Aczél Györgyben nagy
volt az affinitás a tehetséges művészek iránt, volt benne jó értelemben vett
sznobizmus, ami, mint tudjuk, nem mindig mondható el a kultúrpolitikusokról, a
politikusi osztályról. Aczél nyitott, rugalmas, ördögien agyafúrt ember volt. A
kommunisták nagyon komolyan vették a kultúrát, ideológiai és politikai
tényezőként fogták fel. Ráadásul ez a magyar irodalom plebejus és demokrata
volt, és komoly része volt a 30-as években a közgondolkodás átalakításában.
Aczélnak fontos volt, hogy személyes kapcsolatokat tartson fenn a vezető magyar
művészekkel már pár évvel a forradalom után. A naggyűléseken még Marosán György
és Kállai Gyula üvöltözött és gyalázkodott, de Aczél a háttérben már az
enyhülés kultúrpolitikájt készítette elő.S ez a kapcsolatrendszer nagy skálán
mozgott. Nagybátyámhoz is elment olykor, meghallgatta a véleményét különböző
dolgokban. Egy ilyen bonyolult helyzet folytán kerültem én be az angol-magyar
szakra a bölcsészkarra, késve, 1961 október elején.
G. G. − Aczélhoz azt még
nyilván hozzátehetjük mindettől függetlenül is, hogy nem utolsó sorban azért
volt neki ilyen lehetősége, mert ez pártfeladata volt, mert létezett az az
elképzelés is, hogy ki kell fogni a szelet a vitorlából és ehhez Aczél
kulcsember volt.
K. Gy. − Nem a szelek
kifogásáról volt szó – ezek az írók ragaszkodtak meggyőződésükhöz. A jó ösztönű
politikusnak viszont egy totális államban is ismernie kell az alulmaradtak
gondolatait, lehetőleg a szószólók szájából. Tehát a személyi szimpátia és a
pártfeladat, ahogyan te mondod, magas szinvonalúan találkozott Aczél
személyében.
G. G. − Egyébként azért is
érdemes ennél elidőzni, mert ennek szerintem nyilván a továbbiakban is lesz
jelentősége. Tehát ha most az ember kicsit keserűen azt mondja, akkor erre
Aczélnak elég kifinomult eszköztára volt, mert ahogyan a barátkozást és az
apróbb gesztusok megtételét gyakorolta, úgy a pletykaéhsége, a korlátlan
pletykaéhsége és a 3/3-as jelentések felhasználása tette teljessé ezt a
repertoárt.
K. Gy. − Aczél
gondolkodásmódjában és személyiségében tökéletesen megfért az, hogy későbbi
apósomnál, Illyés Gyulánál vacsorázott egy este és másnap reggel betiltotta
Illyés egy írásának vagy könyvének a megjelentetését. Fel is készült mind a két
fél ezekre a vacsorákra, tehát ezeket a privát találkozókat, amiket egyesek
szeretnek mostanában az elvtelen kompromisszumok színterének tekinteni, úgy
helyes tekintenünk, nemcsak az Illyés és Aczél közöttieket, mint egy totális
rendszerben a nemzet nem formálisan kinevezett képviselőinek a találkozóját a
hatalom képviselőjével. Ezek diplomáciai találkozók voltak. Sajnálatos módon a tetszetős
kuruckodásainkból hiányzik a diplomácia megértése. Például az, hogy ha két
ember leül a fehér asztalhoz, akkor ott nem okvetlenül szövetség, barátság,
házasság, vagy más hasonló születik. Két ellenséges hadsereg vezetője leülhet
egy asztalhoz, két ellenséges politikai tábor képviselője is – sőt valakinek
ezt meg kell tennie a tábora nevében. A permanens háború tarthatatlan
életforma. Ez az élet rendje. Kodálynak, Illyésnek és másoknak az volt a
szerepe ebben a rendszerben, hogy artikulálják, amennyire lehetséges, és azon
túl, a nemzet érdekeit és gondolkodását egy olyan hatalommal szemben, amelyik
politikai, formális úton erre nem adott lehetőséget. A kérdés tehát ilyenkor
az, ki mit képvisel, hogyan beszél ezeknél az asztaloknál.
G. G. Na most nagyon messzire
előreszaladtunk, illetve az általános háttért megelőztük. Mert tulajdonképpen
még ott vagyunk 1961-től kezdődően a bölcsészkaron. Sokan ezt a hatvanas évek
elejét, a Kádári konszolidációt bizonyos mértékig aranykornak tekintik és
nemzedékeket kötnek hozzá. Mennyire tűnt ez így?
K. Gy. − A konszolidáció
1965 után jött el. Nagyon nyomasztó időszak volt a hatvanas évek első fele. A
bölcsészkaron különösen. Annyit tehettél, hogy meghúzod magadat, és élsz a jobb
órák és az olvasás nagy lehetőségével. A
nagy előadásokon, amilyenek a magyar szaknak az előadásai voltak, Oláh János
barátommal jól elüldögéltünk az utolsó sorban és cinkos humorral kommentáltuk
egymásnak az ideologikus előadók mondatait. Sziget voltunk, s volt még néhány
ilyen sziget, de nem ez volt a jellemző. Nekem a szerencsém az volt, hogy az
angol volt a másik szakom. Az angol szak akkor egy nagyon kicsi, marginális
szak volt, és ez egészen 1971-72-ig, tehát az új gazdasági mechanizmus
kibontakozásáig így maradt. Talán összesen vagy huszonöten vágtunk bele
tanulmámyainkba 1966-ban az angol szakon. Ott olyan kollégáim voltak, mint
például Szegedy Maszák Mihály meg Jeszenszky Géza – szigetek maguk is, akikkel
jól megértettük egymást, és barátok lettünk.
G. G.− A szak-választás
többé-kevésbé mindenkinek az életében sorsdöntőnek bizonyult.
K. Gy. − Sorsdöntő volt!
Igazánból apámnak köszönhetem az angol nyelvet. Mert apám németes volt, az volt
az erősebbik nyelve, de azt mondta nekem, hogy „fiam, az angol a jövő nyelve és
azt kell megtanulnod először, majd aztán a németet”. És talált valahogy egy
deklasszált öreg nénit, ’55-öt írunk, vagy ’56 elejét, akit megbízott a
tanításommal, és ez az öreg néni járt hozzám angol órákat adni. Majd jött a forradalom, s a forradalom után
’57-től kezdve a nyugati nyelvek mint második nyelv oktatása megkezdődött a gimnáziumokban.
Óriási szerencsénk volt, mert egy zseniális angol tanárt kaptunk Szirbik
Ferencet, aki kisgazdapártiként a forradalomban
tisztséget vállalt és ezért büntetésből küldték le a József Attila Gimnáziumba
tanítani. Annyira varázsos volt az ő személyisége, hogy mindenki megtanult angolul beszélni
ebben a csoportban. Miután Szirbik elment a közgazdasági egyetemre tanítani, én
a BBC angol nyelvű programjait kezdtem el hallgatni. Mindenféle műsort – de a
BBC-nek voltak kiváló haladó nyelvprogramjai is, és mindez nagyon fölhozott a
nyelvértésemben. Tulajdonképpen az angol nyelv teremtette meg számomra a kiutat
a Műegyetemről is, mert olyan magas szintre jutottam addigra az angol
tudásommal, hogy könnyedén tudtam angolul felvételizni. Hiszen ott a színvonal
a hatvanas években is komoly volt - nagyon szigorúan, az első naptól kezdve
minden óra angolul folyt. És megint az angol nyelv nyújtott kiutat, amikor a
bölcsészkaron, ami előre látható volt, konfliktusba kerültem a magyar
kultúrpolitika fő ideológiai tanácsadóinak egyikével. Három-négy is tanított
ott közülük a bölcsészkaron irodalmat.
G. G. − Mond a neveket is.
K. Gy. − Ebben az esetben
Király István.
G. G. − Őrá gondoltam én is.
K. Gy. − Akkor a piros
lámpák kigyulladtak bennem: innen el! És mit hoz a sors? Éppen akkor vált
lehetővé, hogy valaki egyszakossá legyen, ha a tanszék, ahová menni akart, az
ezt kérte. Így lettem angol egyszakossá a hatodik félévben. Attól fogva minden energiámat az angolszász kultúrára
tudtam fordítani. Nem kell mondanom, hogy milyen óriási és csodálatos irodalom
az angol, meg az amerikai. De az angol politikai mentalitás és a középkorban
kibontakozott angol költői érzékenység nem áll messze a miénktől. Innen kapcsolataink erőssége a reformkortól kezdve.
S persze az angol nyelv óriási ablakot tárt cenzúrázott világunkra. Majd pedig az enyhülés kezdetekor,
’66-ban lehetővé vált, hogy először menjek ki egy rövid ösztöndíjjal Angliába.
És aztán később úgyanígy az első amerikai kutató ösztöndíjak egyikével
Amerikába, a Yale Egyetemre 1972-73-ban. Az elzártságból ki tudtam emelkedni,
és kint egyenlőként beszélgetni írókkal, professzorokkal és az utca emberével.
Már műegyetemista koromban elmentem idegenvezetőnek, hogy anyagilag ne
jelentsek terhet szüleimnek. Voltak
egyéni vendégek, akik kísérőt, tolmácsot rendeltek. Ilyenek mellé kerültem én.
Ennek az lett a következménye, hogy amikor ők nekem ajándékot akartak adni,
akkor azt kértem, hogy küldjenek könyvet. Nagy és változatos angol-amerikai
könyvtáram alakult így ki, ez alatt a 4-5 év alatt, amíg idegenvezető voltam.
Aztán egy idő után az amerikai könyvküldő hálózatok címlistáira is fölkerültem
annyi más magyar értelmiségivel együtt, és akkor már nagyon sok társadalomtudományi,
ideológiai, filozófiai és, hozzá kell tennem, irodalomkritikai könyvet kaptam.
Akadt olyan a turisták között, akiknek tolmácsoltam, mint Whitney Brooks, egy
nálam jó huszonöt évvel idősebb kék-vér connecticuti bankár, aki éveken át
küldött nekem könyvet. Kisebb könyvtárnyira duzzadtak ajándékai: például Jung,
Cassirer, Santayana, Dewey, Jaspers művei. Úgy gondolta, hogy baráti és
erkölcsi kötelessége, hogy segíte szellemi tájékozódásomat. Küldte nekem a nagy
amerikai prózát és drámát is – Wolfe, Fitzgerald, Hemingway, Faulkner, O’Neill,
Tennesee Williams műveit. Feledhetetlen
jótevőm volt ő.
G. G. Egyszakos, angol
szakosként, már értelemszerűen megszabadulva bizonyos ideológiai nyűgöktől, de
azért már megint, vissza kell térnünk még mindig egy kicsit ahhoz, hogy azért
ezzel a névvel és ezzel a nagybátyával, aki többszörösen beleavatkozik a
sorsodba, a szellemi nevelő munkájával és ugye konkrétan az egyetem váltásával,
azért ezek alapvető lépések. Alapvető elemek az írói pályád alakulásában. Most
a rá való emlékezésekbe ne merüljünk bele, de tulajdonképpen mégiscsak néhány
olyan alapvető dolgot, ami címszavakban és tulajdonképpen gondolom, hogy máig
hatóan az ő nyomán épült bele az életedbe, gondolkodásodba, arról azért csak
kellene egy pár szót mondani.
K. Gy. − Igen, azt gondolom,
hogy nagybátyám „peripatetikus iskolája” egy külön beszélgetés tárgya kellene
legyen. A Szóló hangra című 2012-es esszékötetmben
valamennyit fölvillantok a tematikájából ezeknek a beszélgetéseknek. Röviden,
nem egészen pontos, de sejtető szavakkal úgy mondhatnám, hogy a nagybátyám a
transzcendenciára és az ezoteriára irányította figyelmemet. Tehát azokra a
dolgokra, amiket a leghatározottabban utasított el az egész rendszer, mint
„idealista mákonyt”, „szubjektív idealizmust” és egyebet. A vallás fontosságáról beszélgettünk
rengeteget. A vallásról, a szimbólumokról, a mítoszokról, a rítusokról. A
mélylélektan gondolatairól. Nyilvánvaló, hogy erős fogadóképesség is volt
bennem minderre. Témáink közt szerepelt mindaz, amiről a Hamvas-esszék szólnak,
mert hiszen az a tudás szervesen bele volt szőve a nagybátyám a mitológiai
regényeibe is. De nagyon fontos volt a nagybátyám számára az is, hogy
felébressze bennem a magyar nyelv iránti tudatos szeretetet. És megtanított a
valódi történelmünkre is – amelyből a közelmúlt volt előlünk a legjobban
elzárva.
G. G. − Az angolon keresztül
is jutottál vissza a magyar nyelv szeretetéhez?
K. Gy. − Már sokkal korábban
rendszeresen beszélgettünk nagybátyámmal a magyar nyelvről, szóetimológiákról,
a középkorról. Aztán a meséket is elemezte. Hozzá kell tennem, hogy abban, hogy
költő, író lettem, bizonyosan nagy része van annak, hogy anyám a Benedek Elek
meséket olvasta fel nekünk gyönyörűen, meg népköltésből való verseket, amikor
még nem tudtunk olvasni. Ő színésznek készült eredetileg. Így nagyon-nagyon
korán megfogott engem a magyar népmesék varázsa és egészen különleges világa.
És a nyelvezetük. Mert hiszen az, hogy a mesét ki „irodalmiasítja”, ki ad neki
írott formát, az egyáltalán nem mindegy. Tehát Benedek Elek is a maga nagyon
szép erdélyi nyelvén mesél, mint ahogy Illyés is a maga nagyon szép dunántúli
nyelvén a saját átdolgozásaiban. És a saját szeretetük nyomát is rajtuk hagyva…
De visszatérve témánkra, arra sokáig nem gondoltam, hogy író leszek.
G. G. − Ebből az érdeklődés,
a világra való nyitottság nagyon sok minden abszolút világosan következik és ki
is derül, de a költészet még nem. Mikor érezted azt, hogy verset is kell írni,
vagy lehet írni?
K. Gy. − Azt hiszem, hogy az első kísérleteim, azok
valamikor a kései bölcsész koromban. Én sohasem voltam praktikusan gondolkodó
ember a magam pályáját illetően és a nagybátyám ebben is rendkívül bölcs volt,
mert megértette velem azt, hogy nem az a fontos, hogy mi a definíciója az én
foglalkozásomnak, hanem az a fontos, hogy építsem magam föl és akkor majd a
sors el fogja dönteni, hogy mi lesz az én helyem. Ő egyszer sem mondta azt,
hogy „édes fiam, belőled író lesz”. Ez tilos is azt hiszem, egy komoly
mesternek ilyeneket mondani. A művészi pálya nagyon nehéz és kockázatos
vállalkozás. És én a nagybátyámat – vagy az édesanyám nagyenyedi családi köre
révén megismert Jékely Zoltánt - olyan óriásnak éreztem magamhoz képest, hogy
ép ítélőképességgel csak azt gondolhattam, hogy ha egy író ilyen csodás ember,
akkor belőlem soha sem lehet író.
Visszatartott az is, hogy voltak versíró iskolatársaim, akik felolvasták
a műveiket ünnepélyeken. Nem voltak
igazán jók az irodalom tanáraim, egy sem mondta azt, hogy „kérem, a versnek nem
az a lényege, hogy rímje van, vagy időmértéke, hanem hogy a vers és a versírás
az egy attitűd a világhoz”. Én rímmel
nem tudnék írni, gondoltam. Tulajdonképpen a költészet – a költői attitüd -
útjára az indított, hogy Jékely Adrienne, Zsoli bácsi lánya, egy zsebbe illő,
csodálatos világirodalmi antológiával ajándékozott meg. Szerelmes versek
sokszáz oldalas gyűjteménye volt ez a Móra Kiadó Világirodalom gyöngyszemei sorozatából.
16-17 éves voltam és folytonosan, ezt a könyvet olvastam, elejétől a végéig,
vagy csak felütve – és megéreztem a vers erejét és hatalmas eszközárát. Majd
pedig 19 éves koromban a leendő műfordítót ébresztette föl bennem Szerb Antal
remek kétnyelvű 100 verse .De én még
ekkor sem gondoltam azt, hogy költő leszek. Igazából a költői pályám ott
kezdődött, amikor elkezdtem kínlódni, harmad-negyedéves bölcsész koromban
azzal, hogy Dylan Thomas verseit fordítsam magyarra. Nem sikerültek ezek a
fordítások és nem fejeztem őket be. Valamikor ’65 körül kezdtem verseket írni,
néhányat, de azt gondoltam róluk, hogy ezek Pilinszky-utánérzések – tehát
ezeknek nincsen létjogosultsága. Azt kell mondanom, hogy majdnem eszelősen
igényes voltam, ami azzal függ össze, hogy van bennem egy mérhetetlenül erős
vágy a szuverenitásra éppúgy, mint a hűségre és a barátságra. Ez végigvonul az életemen és ebbe már nem
fért bele huszonhárom éves koromban sem az, hogy másnak a hangján írjak. Kemény
önkritikával néztem a produktumaimat. Az
áttörés 1974-ben következett be, amikor 32 éves voltam, és az első prózaverseimet
megírtam. Amikor szembesültem velük, mélységesen megdöbbentem. Egészen mások
voltak, mint amit eltervezhettem volna - mintha transzban írtam volna őket.
Mint az anya, amikor először bámul rá, hogy milyen is az újszülött, akit oly
hosszan hordott ki. Megértettem, hogy most nyertem el az igazi hangomat, olyan
hangot, amelyen senki más nem szólal meg. Visszatekintve teljesen természetes,
hogy ilyen hosszúra nyúlt a gesztáció időszaka költői pályámon. Hiszen én olyan
sokrétűen fogtam fel a világot, mint ahogy az Hamvas Béla Karneváljában vagy
Ottlik Géza Budájában mutatkozik meg – két hozzám oly közeli regényben, amelyek
közül az egyik még meg sem született akkor, a másik pedig nem jelenhetett meg.
Hogyan találhatok rá ösztönösen arra a formára és hangnemre a versben, ebben a
tömör és intenzív műfajban, amely azt a komplexitást, sokszólamúságot éreztetni
tudja – ez volt a megoldandó feladat. És a prózaversben találtam rá ennek első
eszményi lehetőségére. A célegyenesbe az amerikai és angol versfordításaimmal
jutottam, mert ezekben próbáltam ki, milyen új húrokon játszhat a költészet.
Amikor az Új Symposion és a Híd közölte ezeket, 1970-ben, a vajdasági
kortársaimmal kialakult barátságaim
folytán, azt tekintem a nyilvános költővé üttetésemnek – és jellemző,
hogy ez nem Magyarországon történt.
G. G. − Ha azt mondod, hogy
első verseidet Pilinszky-utánérzésnek érezted, ez nyilvánvalóan egy óriási
Pilinszky hatást tükröz. Igazán egy hatás akkor érintő, amikor sikerül tőle
megszabadulni. Kik voltak még? Mert hiszen azért pontosan ez az az időszak,
amikor Pilinszkyn kívül azért ott van Weöres Sándor, ott van Juhász Ferenc, ott
van Nagy László és ott vannak az akkori olyan fiatalok, mint mondjuk Csoóri
Sándor és mások. Kire figyeltél, vagy ki tetszett?
KGy. Akiket említesz, azok
szinte mind fontosak lettek számomra, költőként is, személyesen is. Sosem
felejtem például azt a nyári vasárnap délelőttöt, amikor a Podmaniczky utca
sarkán megvásároltam a friss Kortársat, és benne volt Nagy László egyik nagy
hosszú verse – a Menyegző vagy A vasárnap gyönyöre. Felszálltam az autóbuszra,
és hazáig elvarázsoltan merültem a csodálatos versbe. Ugyanígy emlékszem vissza
a kinyilatkoztatás-szerű pillanatra, amikor a „Babonák napja, csütörtök”-öt
olvastam először egy folyóiratban, Juhász Ferenc nagy versét. Aztán „A
szarvassá változott fiút”. Emlékszem a szürke őszi délelőttre, amikor Pilinszky
Harmadnapon cÍmű verskötetét vásároltam meg a Kossuth Lajos utcában, egy kis
könyvesboltban a Puskin mozi mellett. És az élet úgy hozta, hogy ezek a
nagyszerű költők természetes barátsággal fogadtak bizalmukba, mintha egyenrangú
volnék velük, akkor, amikor még egyetlen versem sem jelent meg. Így
beszélgetett velem – és Ikával, feleségemmel – Pilinszky egy nyári késő
délutánon a Paksi Halászcsárdában, a 60-as évek végén. Így fogadott Nagy László
pár évvel később, amikor leültünk a Berlin étterem teraszán, hogy megbeszéljem
vele az angol fordításokat, amelyeket a
verseiből készítettem, vagy megbeszéljük az ő Charles Olson-fordításainak egyes pontjait. . Úgy figyelt rám komolyan és
természetes nyíltsággal, mint magával egyenrangúra, mint aki számít. Ezért is
mondom, hogy a költészet, költőnek lenni, az különös attitüd a világhoz,
magunkhoz és a nyelvhez – és ezt az igazi költők mind jól tudják, és megérzik a
másikban. Valamilyen nagylelkű világra-nyitottság ez – ez a lényege ennek a
magatartásnak, amelyben nem nyilvánul meg semmilyen érdek, félelem és
féltékenység.
Amikor pedig az első
prózaverseimet megírtam, és fogalmam sem volt arról, mit érnek a világ
szemében, Juhász azonnal közölte őket az Új Írásban, és a többit is utánuk
rendszeresen. Ilia Mihály pedig a Tiszatájban, ugyanígy. A nagylelkű
befogadásnak, elfogadásnak ezek a gesztusai óriási megerősítést jelentettek
nekem, és erejük elkísért engem egész pályámon, a mai napig. Éppen úgy, mint a
nagybátyám vagy Jékely atyai szeretete. Ezért van, hogy bármi érhet a
„recepcióban”, bármilyen elutasítás vagy közöny, nem tud megérinteni. Mert
nekem ezek az emberek adtak önbizalmat, és ők neveltek igényességre. Ők a
költői védő szellemeim. És vegyük hozzájuk Robert Duncant, Charles Tomlinsont,
Tom Raworthöt és más amerikai és angol barátokat, akikről most nincsen idő
beszélgetnünk.
G.G. – Mondhatni, ebben
kiváltságos vagy.
K. Gy. − Átvonul egy
kettősség az életemen. Egyfelől az, hogy burokban voltam, kivülről nézve
különösen. Ez kemény dolog, mert akit így tekintenek, arról azt gondolják, hogy
igazából meg nem érdemelt védettséget élvez. A kettősség másik fele az, hogy
minden eredményért meg kellett küzdenem. Mert az ilyen embert nagyon komoly
kritika és sok elutasítás éri. Rengeteg bezáruló, rám csapott ajtóval
találkoztam, és ez máig végigkísért az életemen. Hogy mindez tulajdonképpen nem
tudott bennem kárt tenni lelkileg, annak az volt az oka, hogy szeretetet és
erőt kaptam az említett védő szellemektől: olyan emberektől, akiket sokkal
többre tartottam, mint azokat, akik bezárták előttem az ajtókat.
II. rész
G.G. Visszanézve újabb
verseid, szonettjeid, könyveid távlatából, hogyan gondolsz vissza azokra az
első prózaverseidre?
K. Gy. − Azokat a verseket
most érvényesnek tartom, tehát a ’74 és
’79 közötti első nagy prózavers-futamnak a verseit. Szeretem őket, azt
gondolom, hogy azok kész, lezárt, sikerült dolgok és jó, hogy vannak. Aztán
sokat alakult a pályám, és sok más versformát próbáltam ki - ez nagyon helyes
és természetes – de a prózavers-íráshoz újra meg újra visszatérek. A prózavers
skálája óriási, és strukturálható is akár ugyanannyira, mint egy rímes vers. .
G. G. − Időrendben vissza
kellene térnünk a hosszabb amerikai ösztöndíjakra.
K. Gy. − Mint említettem,
’72-’73-ban a Yale-n töltöttem egy évet, Ikával együtt. Akkor végig tudtam
látogatni azokat a költőket, akiket addig csak verseikből ismertem és fordítottam.
Tehát Robert Duncant San Franciscoban, Denise Levertovot Bostonban, ugyancsak
San Francisco mellett Robert Creeleyt,
és másokat. Mind nagyon-nagyon kedvesen fogadtak engem, Creeley-vel később is
találkoztam, Duncannal volt levelezésünk, meg barátokon át tartottuk a
kapcsolatot. Félszeg ember volt, de volt köztünk kölcsönös szimpátia-érzés – és
verseit nagyon szeretem. A prózaverseimben biztos, hogy ott van az ő hatása is,
mint ahogy a Baudelaire és Rimbaud prózaversek is erősen ott vannak a prózaverseimben,
sőt a nagyszerű öregkori Illyés-prózaversek is, amit azokból önkéntelenül
tanultam. A második utam ’84-’85-ben történt, amikor tanítottam Santa
Barbarában és megújultak ezek a barátságok -
gyakorlatilag folytatódott az, ami elkezdődött ’72-ben és ami azért
közben is fennmaradt. Hiszen akkoriban, a ’70-es évek elejétől kezdve átalakul
a magyar hivatalos politika a Nyugat iránt, kényszerűségből - be akarják hozni
a technológiai, a gazdasági lemaradást, és nyitnak. Attól kezdve a legjobb
amerikai írók jönnek rendszeresen előadást tartani Budapesten, verset
felolvasni a költők a bölcsészkarra is. Eleven kapcsolat élt köztem és köztük,
bizonyos angolokkal is. Ami pedig - visszatérve egy mondatodra – az angol
nyelvet mint életem egyik nagy és szüntelen élményét illeti: ha valaki olyan
mélyen megismer egy másik nyelvet, mint én az angolt, az egyre jobban fogja
becsülni és szeretni az anyanyelvét.
G. G. − Ez apósod meglátása
volt. Párizsban, a francia nyelv megismerésekor.
K. Gy. − Az ő esetében ez hirtelen
és drámaibban történt, párizsi ifjúsága alatt, mint az én esetemben. Sokkal
többet tudtam már a magyar költészetről, amikor az angol-amerikai hatás ért,
mint ő a francia élménye idején. De én is azt éltem át és azt is élem, mint ő -
folytonosan a határán élek két nyelvnek, folytonosan átjárok az egyikből a
másikba: s az anyanyelvünket, ha lehetséges ezt mondani, egyre jobban tisztelem
és szeretem. Egészen kivételesnek tartom. Nem véletlen hogy olyan nagy a
költészetünk a 20. században és azt gondolom, minden elfogultság nélkül mondom,
hogy az egyik legnagyobb 20. századi költészet a magyar. .
G. G. − Mindebből azért egy
elég határozott ív kirajzolódik. Egy nagyon határozott és formálódó, mélyülő,
szélességében és mélységében is egyformán fejlődő, kibontakozó, erősödő
költészet, ami nagyjából azt hiszem a ’80-as évek végére teljesen, hogy úgy
mondjam virágjában állna, és állhatna, de jön egy olyan időszak, amikor a
magyar társadalom aztán már végképp nem a költészettel foglalkozik. Tehát nem
kell egy csomó minden olyan tartalomnak a költészetbe menekülnie, ami máshol is
megvalósítható, kiélhető, tehát nyilvánvalóan itt a közéletnek a változása.
Ugye az előbb mondtad, hogy jöttek ezek az amerikai, angol kortárs költők. Mert
pontosan tudjuk, hogy mialatt a hivatalos kultúrpolitika és politika az egyik
fő ellenségének az úgynevezett fellazítás-politikát tartja, és komoly
teoretikusok fogalmaznak meg ellenstratégiákat, közben a rendszer másra sem
vágyik, mint arra, hogy végre egy kicsit jól föl tudjon lazulni. Tehát elérünk
a ’80-as évek közepe, vége felé, amikor nyilván ennek a változásnak pontosan
azt kell hogy mondjam, hogy mélyen összekapcsolódik a szabadságvágy, az
ezoteria, a transzcendens nyitottság. Egyáltalán nem ütközik a közéletiséggel,
mert hiszen a szabadságot az ember a hétköznapokban is szeretné megélni.
Részben ott van ugye a Kodolányi-hatás, Illyés-hatás, ez olyan természetes
módon, aki a világban élt, meg kell hogy érezze.
K. Gy.− Nagyon örülök, hogy egyben látod a
működésemet, hiszen sokan gyanúval nézik szereplésemet a sok színtéren - a költészetben, a tanításban, a Duna-mozgalomban,
a közírásban és a diplomáciában.. . Ha jól megnézzük nevezetes 19. századi íróink,
költőink pályáját, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy nem lehet szétválasztani a
közéletet és a magánéletet, a költőséget. MI volt Eötvös József? Arany János,
Vörösmarty? Is-is? Vagy sem-sem? Mi volt Babits, akit az elefántcsonttorony
poeta doctusának szeretnek mondani? Költő? Regényíró? Szerkesztő? Vagy
értelmiségi, aki hivatalt vállalt a Tanácsköztársaságban, és súlyos csapásként
élte meg Trianont, és nem titkolta, hogy gyűlöli a nácizmust? Ezek a dolgok
szépen megfértek benne – hiszen a teljességre való törekvés is természetes volt
számára. Vagy T. S. Eliot számára. Nem akarom hozzájuk mérni magamat – de csak
ilyen ismert példákra érdemes hivatkozni. Hol egyik hajlamunk, képességünk jut
térhez, hol a másikat szólítja meg az élet. De az a sokféle ember mind én
vagyok…. Ártalmas divattá vált a 70-es évek végétől a hiedelem, hogy gyanús, ha
az író és a művész nem marad meg a szakmája falai közt. A szellemi harakirinek
egy formája ez.
Annak a nagyon erős függetlenségnek és
szabadságvágynak ami bennem olyan mélyen gyökerezik, két megjelenési formája
van. Az egyik az a szigorú művészi erkölcs, amellyel én átéltem azt, hogy
modernista vagyok. Tehát, hogy én nem írtam szonettet 1990 előtt, ez,
mondhatnám, hogy szinte egy erkölcsi meggyőződésnek a következménye volt, ami
nyilván a kornak volt jellegzetessége. Hozzáteszem mindjárt, hogy az a kor
elmúlt. A másik megjelenése ennek a
szabadságvágyamnak viszont az volt, hogy egészen korántól, tehát ’70-től kezdve
biztosan, már rendszeresen részt veszek annak a hálózatnak a kiépítésében,
amely fenntartja az elhallgatott vagy ellenzéki magyar értelmiség kapcsolatát a
Nyugattal. Nemcsak a művészekkel tehát, hanem diplomatákkal és újságírókkal
való ismeretségeim révén is. Ezért engem persze nem szerettek a hatóságok, hogy
finoman fogalmazzak. Valójában egy megtűrt ember voltam, akit üzengetve, olykor
bokán rúgva, „hagytak élni” Illyés nemzetközi tekintélye miatt..A közéletiség
természetesen Illyés felől, Kodolányi János felől, Bibó felől is számomra egy
teljesen természetes dologként bukkant fel az életemben, de mondhatom azt is,
hogy anyai nagyapám, Asztalos Kálmán felől is, aki nagyenyedi ügyvéd volt és
Kossuth-párti politikus…Én mindezt egy nagyon jó dolognak tartom az életemben
és a családi tradíciómban. .
G. G. − Igen,
végeredményben, hogy egy szép hasonlattal éljünk, ha veszünk egy diófát, akkor
a diófának van termése, gyümölcse, de díszfának is ültetik az árnyékáért és
aztán a legértékesebb bútorfa is. Tehát általában mindenféle létezőnek több
dimenziója van, miért pont a költőnek, az írónak ne legyen.
K. Gy.− Hát igen, mert
vannak gyökerei, van koronája. A négy világtáj felé egyformán néz, ha
szerencséje van és nem egy házfal mellé ültetik.
G. G. − De aki csak az egy
dimenzióját nézi, az nem tudja, hogy mi a diófa. Tehát én azt hiszem, hogy az
irodalomban is egy kicsit így van, de van még egy: hogy az irodalmárságot nem
feltétlenül az alkotásokkal, hanem az irodalmi életben való részvétellel is
szokás mérni, aminél károsabb folyamata azt hiszem nincs is az irodalomnak. De
ez sajnos, azt hiszem, mindig így volt. Tehát ezért kaptak sokan méltatlanul
kevés elismerést a 19. században is. Tehát egy Eötvös József, aki a magyar
regény megteremtésében, költőként is oly nagy volt. Irodalmi óriásnak lehetne
tekinteni. Közben egy gondolkodó óriás és egy politikus óriás is. És mivelhogy
mindenki azt várja, hogy a másik ismerje el, egyik területen sem kapja meg,
valószínűleg a működése során sem azt a maximális elismerést, ami járna neki,
azzal együtt hogy nagyon sokra tartják. Tehát ez a fajta beszűkülés ez egy
borzasztó káros eleme szerintem a magyar, azt hiszem, hogy az irodalommal
kapcsolatos gondolkodásnak.
K. Gy. − Azt hiszem, eléggé
beszűkültünk. És van egy másik szomorú oldalunk
is, a kicsinyesség, az egymásra való acsarkodás és a kíméletlen bánásmód
egymással. Sajnálatos magyar átok ma ez, ami különösen feltűnik annak, aki
Amerikában bejáratos. Hajlamos vagyok azt mondani, hogy bennünket 1948-tól kezdve az egész életvitelünkben, a
rítusainkban, érzelmi életünkben, de főleg egymási iránti bizalmunkban nagyon
tudatosan lefojtottak és szétvertek. És ebből még nem tudtunk felemelkedni 1989
óta.
G.
G. − Nem, a közép még nem épült újra. És tulajdonképpen az irodalom közönsége
azért első sorban a közép lenne. Tehát valószínűleg a reform-korban is ezt
panaszolták föl szerzőink, Csokonainak is már ez volt a problémája. De hát ott
van, akit irodalmi korszak-határnak tekintünk: BESSENYEI TÉMA KI, eljutottunk a ’80-as évek végéig, amikor
láthatóan, megfoghatóan, nyilvánvalóan beszippant a közélet, a politika, a
magyar szellem egy egészen más összefüggésben értelmezhető szolgálata. Aminek
az előzményei megvannak korábban is, és nyilvánvalóan kapcsolatban,
világlátásban, szemlélődésben nagyon sokat segítenek, de a közvetlen alkotó
munkát tekintve nagyon komoly akadályozó tényezők is.
K. Gy. − Igen, így van természetesen.
Nem vettem részt az irodalmi életben ’90-ig sem, bár nagyon erősen benne voltam
abban a nagy marginális és underground művészeti kultúrában, amely a középső és
kései Kádár-korszakot jellemezte. Csakhogy annak igazán alig volt nyilvánossága
addig, amíg a nagy Mozgó Világ fel nem tűnt a 70-es évek második felében, benne
e szubkultúra csúcsaival – a Mozgó körébe Czakó Gáborral való barátságom révén
kerültem be.
G. G. − Ha szabad csúnyán
fogalmazni, vagy sántítva is, hogy inkább voltál benne az irodalomtörténetben,
a mozgalmak törénetében, mint az irodalomban. Az irodalomban a kortársakat
értem ezen, tehát ezt a fajta kicsit ezoterikus, kicsit periférián működő
világot, és az irodalomtörténeten az akkor már élő klasszikusoknak számítók
közegében, természetesen Illyés, de ugye korábban is Kodolányi, a
kapcsolatrendszerben olyan… Cs. Szabó László a túloldalon, vagy Németh László.
K. Gy. − Igen. Biztos, hogy
az én szellemi életem részben abban a körben zajlott, hiszen azok élő
barátságok voltak, amelyekben folyton történtek dolgok, levelek meg
látogatások. De ott volt az említett nagy underground szellemi élete a
középső-, késő Kádár-korszaknak, amelynek szubkultúrája sok száz, ezer művészt
és ellenzékit, az életmód forradalmárait és marginális embereket ölelt fel, és
ebben a pezsgésben is alaposan részt vettem. Ott voltam a mindenféle
happeningeken, betiltandó, vagy betiltott eseményeken, ahol a képzőművészek és
az irodalmárok együtt voltak jelen. A filmesek – első sorban Bódy Gábor –
kísérleteiben. És hozzá kell tennem, hogy ezek javarészt más emberek voltak,
mint akik akkor és azután a nyilvánosságban szerepeltek. Ez a gazdag, izgalmas
tenyészet a rendszerváltozás után eltűnt, szétfoszlott. Ki túlélte valamilyen
módon, ki nem élte túl. Ami viszont a politikában való részvételt illeti, az
’86-ban nyilvánosan is megkezdődött. Az
életemben persze sokkal korábban. Barátságom Csoóri Sándorral és Kósa
Ferenccel már a hetvenes évek derekán
társakhoz kötötte az ellenzékiségemet, s ez vitt el aztán a sok közös illegális
akcióba, 1987-ben Lakitelekre, majd az MDF-be. Nagy kalandokat, kudarcokat és
diadalokat éltünk meg együtt. Egy párhuzamos szála a közéletiségemnek az
ökölógiai tudatosság volt, amely verseimben is felbukkan egy természet-élmény
részeként, és politizálódik aztán
Endreffy Zoltánnal és Zelnik Józseffel való barátságomban és a Duna
mozgalomban.
G. G. − Még ezt mindenképp
kérdezni akartam, de most te vetetted föl a happeningeket, a képzőművészeket. A
társművészetek, tehát itt például a zene, azt mondtad korábban is, hogy a
zenei…
K. Gy. − A társművészetek
nagyon fontosak nekem. Erős vizuális érzékenységem van, amit nagyon pallérozott
és aztán kibontakoztatott bennem a házasságom Ikával, aki a modern művészettel
foglalkozó művészettörténész. Rengeteg múzeumot és kiállítást jártunk és járunk
végig együtt a mai napig, és ezek nélkülözhetetlen élmények. A zenéről azt
mondhatom, hogy nekem az szinte maga az élet, noha nem játszom hangszeren. Az a
meggyőződésem, hogy bármilyen művészeti ágban dolgozik valaki, a kompozíció
törvényeit, amelyek a jó műalkotásban, az irodalomban is kell hogy
érvényesüljenek, a zenehallgatásból tudja
igazán megtanulni. Tehát most túl azon, hogy a zene micsoda ajándéka
mindnyájunknak, az alkotó művész számára hallatlanul izgalmas kompozíciós
ihletéseket ad a zene. A dinamikához is és a struktúrához is, mert azok a
zenében nagyon tisztán jelennek meg.
G. G. − Hát az a
transzcendens nyitottság, ami nyelvi jeleket feloldja tulajdonképpen ezeket a
metafizikus tartalmakat a konkrét anyagi mivoltukban, azok a legtisztábban ugye
a zenében jelentkeznek. Kik voltak ebből, akár képzőművészek, akár a zenei
közegben, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rád?
K. Gy. − A zene erősen volt
jelen az alkotó munkámban is Szabados Gyurival való barátságom révén, aki, azt
gondolom, hogy mostohán kezelt nagy alakja
a magyar művészetnek és nincs azon a helyen, amit megérdemel. Szabadost
az univerzalitás még inkább sújtotta mint engem. És ráadásul ő még inkább
kerülte a művészeti érvényesülésnek a kitaposott útjait mint én. Olyan műfajban
dolgozott, az improvizatív „szabad zenében”, amit Magyarországon ő alkotott
meg, amelyet a mai napig nem tudott befogadni az úgynevezett magas művészetek
főárama. A Szabados-jelenség bámulatos szintézisben öleli magához az archaikus
népzenét, a jazzt és a modernséget, és valamilyen értelemben hihetetlenül
mélywen plebejus, ugyanakkor nagyon arisztokratikus is, és van egy aránylag kis de nagyon elkötelezett
és sokarcú közönsége.
G. G. − Mikor ismerkedtetek
meg? Mert ez nyilván összefügg a szellemi mélyáramlatok alakulásával is.
K. Gy. − A’80-as évek elején egy Karátson Gábor és
Kemenczky Judit körül kialakult művészcsoport „hangos folyóiratot” indított. A
Belvárosi Művelődési Házban lezajlott
egy beszélgetés Szabados Györggyel, de előtte meghallgathattuk
felvételről a Katonazene c.
művét. Mélyen megrendített ez a mű –
amire egyáltalán nem voltam felkészülve azon a délutánon. És azóta is, akárhányszor meghallgatom,
ugyanolyan mélyen érint meg. Nem más, mint improvizációk sora egy magyar
népdalra, egy katonaénekre, és benne van a magyar kisember sorsának az egész
szörnyűsége az elmúlt száz évben. Egy tiszta, monumentális panaszos dallam,
amelyet Szabados szinte siratóként énekel el, beleszövődik, szétbomlik egy ilyen
improvizatív és aztán egészen ezoterikussá váló komplex zenei szövegben, majd
pedig újra összeáll. Az utána következő beszélgetés során pedig, Szabados
válaszaiban, valamiféle kozmikus szellemi szél és ritkán tapasztalható
komolyság áradt be a terembe. Közelebbről akkor ismerkedtem meg Szabadossal,
1984-ben, amikor Esszék vagy Tanulmányok címmel szerveződött egy újabb
ellenzéki vállalkozás Mészöly Miklós égisze alatt: tematikus
esszékötet-sorozatot írtunk volna szellemi
kérdésekről. Bábáskodtam Gyuri első esszékötetének megjelenésénél, amelyet
Váczi Tamással együtt írt. Életemnek nagyon fontos pillanat volt, amikor 1989
májusában felkér, hogy írjam meg a szövegét a Kormányzó halála című táncjátéknak. . Ez a Theatre Jel, Nagy József párizsi színházának a produkciója
volt . A Kormányzó halála a
Kádár-rendszer haláláról szól, egy keleti, kínaiasra stilizált történetben, ami
Bresztben, Orléansban, majd Párizsban került bemutatásra A Császár halála címmel, - ez a cím a franciák
számára érthetőbb volt. Az előadásban a Nagy József-féle nagyon különleges
mozgásművészet, Szabados és a Magyar királyi Udvari zenekar játéka, valamint az
én hol mágikus hol irónikus kórusaim találkoznak össze benne. Ezt aztán egész
Nyugat-Európában játszották, turnéztak vele a legjobb helyeken Salzburgtól
Avignonig. . Magyarországon sajnos nem mutatták be .Mert amikor Magyarországra
ez elkerülhetett volna ’91-ben, akkor a budapesti városvezetés azt mondta Nagy
Józsefnek, hogy nagyon örülnek a Theatre Jelnek, de a Kormányzó halálának előadását nem kérik. Ezzel megfosztották a
magyarokat attól, hogy láthassák a rendszerváltozás egyik ikonikus művét, amely
ráadásul magyar és nemzetközi volt egyszerre.
G. G. Tényleg - az a tény,
hogy elkötelezted magadat Antall József mellett, illetve a rendszerváltozás
mellett, miféle terheket, miféle árnyékot hárított az irói pályádra?
Milyen törést hozott magával?
K. Gy. − Hozott terheket és
árnyékot – hosszú „utóbüntetést” szabtak ki rám. De a törést inkább az okozta,
hogy öt éven át, 1989-1994-ben alig jutottam az íráshoz. Hiszen az íráshoz
csend és introverzió szükséges. Különben szellemileg és erkölcsileg
megerősödtem a miniszerelnökségi munkában. Átestem egy beavatáson, és érettebb
ember lett belőlem. A hídat terhelni kell, ki kell tenni súlypróbának. 1995-ben
értettem meg igazán – s erre még kitérek, hogy a az írás és a politikai és
diplomáciai munka ugyannak a történetnek a része. ..Én az Antall melletti
munkának – főtanácsadóként – teljes lényemmel elköteleztem magamat Szerettem is
csinálni, bár szinte beleszakadtam. Mindez természetes folytatása volt
Kádár-korszak alatti ellenzéki tevékenységemnek, de visszatérés is ahhoz a
magyar középosztályi hagyományhoz, amit nagyon sokan szerettek volna kihaltnak
tekinteni a magyar történelemben, s amelyhez oly sokak meglepetésére Antall is
visszanyúlt korszerű módon. Nem Kodolányi Jánosra gondolok itt pusztán, hanem
az említett nagyenyedi Asztalosokra is, és a szintén Kossuth-párti Veressekre
is, anyám anyai ágára, - innen származott Veress Sándor zeneszerző, anyám
unokatestvére, aki Bartóknak volt benső munkatársa, és1948-ban emigrált.
Bernben telepedett le, és a svájciak nagy nemzeti büszkesége lett..
G. G. − A moldvai
gyűjtésének kiadását annak idején én gondoztam a Múzsák kiadónál.
K. Gy. − Sok szép, ismertté
lett archaikus énekünket ő jegyezte le. Érdekes, hogy a Veress
Sándor-mentalitást ott érzem a verseimben épp úgy, mint Laci öcsém szobraiban
és ötvöstárgyaiban is, István öcsém rajzaiban is: a mívesség és a légiesség, a
modern és az archaikus sajátos együttesét.. Talán ehhez a családi hagyományhoz
tértem vissza a közéletben Antall meghívásának elfogadásával. Hogy ez a döntés
milyen mértékben lesz számomra sorsformáló jó és rossz értelemben, akkor még
nem sejthettem. Antall József tudta és hirdette, hogy azt a magyar közepet
képviseli, amelyik eldöntötte az 1945 őszi választást a kommunistákkal szemben.
Csodálatos, titokzatos erővel, a népiektől a nemzeti liberalizmuson át a
kereszténydemokráciáig húzódó magyar plebejus középnek ez a folyamatossága mint
mélyáram, tovább élt a magyar társadalom mélyén a Kádár korszak alatt is.
Antall József felbukkanásával ez deklarálódott. Ezt értették meg annyian Antall
környezetében – Mádl Ferenc vagy Szabad György, hogy csak két fontos nevet mondjak – vagy a barátaim közt
Jeszenszky Géza, Kulin Ferenc, Granasztói György, Entz Géza, Vásáry István,
Bollobás Enikő, Szávai János. A magyar közép megint jelentkezett, és annyi
megtizedelés és vereség után, tétovázva olykor, megújult erőként bukkant fel.
Ez volt az erő, amely mellé odaálltam – pedig visszahúzódhattam volna. Egyébként,
a közélet iránti érzékenységem már igen korán jelentkezett az esszéimben. Jó
másfélszáz esszét írtam az évtizedek során, a közéletitől az irodalmiig, a
nyolcvan oldalas tanulmánytól az egyoldalas költői impresszióig. A
közéletiségem másik arcának pedig a szerkesztői munkám tekinthető, amelyet
szintén nagy kedvvel végzek - 21 éve a Magyar Szemle, három éve a Hungarian
Review élén.
G. G. − Azt gondolom
egyébként, hogy az előbb említetted a Kormányzó
halálát, én majdhogynem azt mondanám, hogy a politika és az aktív politikai
szerepvállalás, vagy legalábbis a lekötöttség jelent egy cezúrát az
életutadban, és az első szakasza tulajdonképpen a Kormányzó halálával zárul le. Utána jön egy szünet, ami nyilván a
költészetet őrlángra kapcsolva őrzi meg, és akkor, értelemszerűen ’94-et
követően, erre kell egy pár év, míg ez úgy kiöblítődik az emberből és
visszatér, és akkor nagyjából a ’90-es évek utolsó harmadában indul újra a
költői életmű növekedése. És tényleg, ha összehasonlítjuk akár terjedelemben,
akár kötetek számában, hát jóformán egymást érik a mostani szerencsés
időszakodban a kötetek. De ez már tulajdonképpen egy összefoglalása és ezen a
szinten működtetése a korábbi évtizedeknek, mert közben az élet azért megy és
múlik.
K. Gy. − Én folyamatosságot
látok. A Kormányzó halála a
művészetben deklarálta a politikai elkötelezettségemet, és az vezetett át a
kormánymunkához. Nekem igen fontos volt megmutatnom, hogy létezik korszerű
elkötelezett művészet, amely akár az ezoterikust is felöleli. ..Valóban,
’95-ben állok talpra költőként, egy súlyos mélypont után. Szörnyű évem, másfél
évem volt lelkileg és szellemileg ’93 decemberétől kezdve, amikor Antall
meghalt. És az, hogy ’95-ben megírom a
Plótinosz szonett-ciklust, azt deklarálta, a magam számára is, hogy újjá tudtam
születni. Ennek a gyökere 1988 november 4-ig vezet vissza, amikor a köztemető
301-es parcellájának gazos, elrejtett és elhanyagolt mártír-sírhantjai és a Plótinosz-könyv
együttes hatása alatt vers bukik ki belőlem. Ezt a verset akkori első
fogalmazványában félreteszem és elfelejtem, és 1994-95-ben nyúlok ismét hozzá:
ez lett a Talán önként, talán más okból c. hosszú szabadversem. Ez a
kettős élmény számomra koherenciát adott mindannak, ami velem történt abban az
elmúlt hét évben. Akkor értettem meg, hogy az a világ rendje, mégpedig a
világnak egy nagyon magas platóni-keresztényi rendje, hogy emelkedünk és
süllyedünk. Hogy a lélek leszáll a testbe, az anyagi világba, egyre mélyebbre
süllyed és aztán ismét föl tud emelkedni az isteni felé. Kötődünk személyes
dolgainkhoz, dolgokhoz, amiket szeretünk, de ezek a le is béklyóznak bennünket,
és miattuk el is veszhetünk, elsüllyedhetünk. Tehát hogy igazából az emberi
élet nem más, mint hogy hullámvasúton járunk föl-le a szellem és a legmélyebben
elesett materiális világ között és hogy ez tragikus, de felemelő és hallatlanul szép dolog, amelyben
a születés és a halál is csak vékony választóvonal. És hogy fölfelé kell és
lehet törekedni. Amikor az ember ide elér a gondolkozásban, akkor megérti, hogy
igen, mással is megtörténtek ezek a súlyos bukások és krízisek, ezek a
felemeltetések, és hogy ez a világ rendje. Számomra akkor ez a platóni
hasonlat, Plótinosz hasonlata a szellem és a lélek és a test viszonyáról,
hirtelen magába ölelte mindazt, ami életemben addig történt és ami történni
fog, de akár a szeretteimmel és a nemzetemmel is történt és történni fog. Van
tehát feltámadása a szellemnek itt is, ebben a létünkben. Mint ahogy van élő
halál, van aki a halálban él. Ezzel a felismeréssel együtt bekövetkezett bennem
egy másik nagy szellemi esemény Is: rímes szonettekbe kezdtem írni ezt a Plótinosz-élményt. Nagyon
furcsa, ahogy összefüggenek a dolgok az életben. Az a lelki szabadságprogram,
amelyik engem modernistává tett, az ’87 környékén metamorfózison ment át.
Amikor felismertem, hogy most egy közösséget képviselek, amikor lehetségessé
válik egy nemzeti közösség újjászületése, abban a pillanatban a nemzet
tradíciója által létrehozott régi formák értelmet nyernek és megújíthatók
lesznek. A politikában is, és a művészetben is. Ennek logikáját csak a
szonett-ciklus befejeztével isemertem föl…S közben tovább írtam, azóta is írom a
prózaverseket és szabadverseket is. A prózaversben formálható meg a leghívebben
az álom, a képzelet és a valóság egybejátszása. 2007 óta pedig elsősorban az
foglalkoztat, hogy rímtelen szonettekbe írom a Shakespeare-improvizációimat – a
magam érzelmi életét egy Shakespeare-életbe.
G. G.− Ebben nekem most az
tetszett a legjobban, amit mondtál, hogy így válik költői élménnyé és
műformákban nagyon pontosan leképezhető költői élménnyé a rendszerváltás
élménye. Ami tulajdonképpen, azt hiszem, hogy ha egy kicsit belegondolunk,
messzemenően meghökkentő és váratlan. Ez egy olyan fordulat, amire korábban
semmilyen értelemben nem lehetett számítani. Ki gondolta volna? A te költői
életutadban, én ezt a húsz évet, amely igen hosszú idő, tulajdonképpen egy percnek érzem, tehát ez
egy nagyon egységes és nagyon egy tömb.
K. Gy. − Kevés alkalom
nyílik arra, hogy ilyesmin gondolkozhassak. Ma a magyar szellemi élet
töredezett és kisszerű lett, az írás értékei önmagukban nem kapnak figyelmet, s
ennek megfelelően az irodalom elgyengül, elszürkül. Van ebben felelőssége az
íróknak is, bűvös körbe zárultunk. Amikor az irodalom nem tartja magát
fontosnak, akkor nem is fog szülni fontos műveket: amit létre hoz, azok
blődlizések és jópofiságok, vagy teljesen nyers, nárcisztikus monológok a
költészetben. Igazán most kezdem a változás szeleit érezni minden területen, a
30 és 40 közöttiek legjobbjaiban, akik most érnek be. Látok olyanokat, akik
okosan, felkészülten és bátran figyelik a világot, a múltat is beleértve. Eddig
alig történt meg a rendszerváltozás a gondolkodásban, semmi igazán új, igazán
nagy dolog nem történt eddig a szellemi életben. Most remény van arra, hogy
történhet. Egyébként pedig azt mondhatom, hogy ma is ugyanazokból az
energiákból táplálkozom, mint a pályám elején. Az örök témáim bukkannak fel
más-más arculattal. És ma is abból táplálkozik a versíró, esszéíró kedvem, hogy
Jékely Zoltán úgy törődött velem, hogy Robert
Duncannel úgy fogadott San Franciscoban, hogy Cs. Szabó László és Szabó Zoltán
úgy figyelt rám. Ők egy életre szóló töltést adtak és a mostoha évtizedekben ez
vitt engem előre.
G. G. − Ezzel szemben meg is
született az az ideológia, hogy a jövőben maga a teljes szellemi élet és a
kultúra az egy mandarin-kultúra lesz, és a közönsége az egy, akik művelik és
akik befogadják, az egy társadalomtól elkülönült különleges csoportként magába
zárkózva fog ezzel foglalkozni. tehát ilyen értelemben ez a konzervativizmus.
Így vagy konzervatív költő, másfelől pedig ezen a konzervativizmuson belül,
amit mindig idézőjelben mondok, folyamatosan a közlésforma megújításával, új
műfaji kísérletekkel, a költői nyelv fölfrissítésével, egy abszolút modernista
formában jelenik ez meg. Hát világos, hogy ezzel olyan nagyon nem tud mit
kezdeni egyik tábor sem. Tehát itt is kiürült a közép.
K. Gy. − Az, amit Nagy
Hagyománynak nevezett Hamvas, az az egyetlen érvényes dolog az emberiség
történetében, az az amit élni lehet és élni kell tovább. És persze a nemzeti
hagyomány. Hogy úgy mondjam, nekem Rilke számít. Ő számomra abszolút igazodási
pont, mint ahogy az említettek is -. Ha az ő szellemükkel megerősítve járjuk
útunkat éberen és figyelmesen a mában, akkor azok a dolgok, amiket írunk,
használhatók lesznek a jövő számára valahogy - vagy pedig nem lesz egyáltalán
jövő. De nem tud semmi történni, ami elvenné az érvényét azoknak a dolgoknak,
amelyek a sarokpontjai az én világomnak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)